Second Side - "És veled mi a helyzet, Niall?"

Niall Horan

   A hálószobám és a fürdőszoba között rohangálva kezdem a kevésbé sem nyugodt napomat. Még csak reggel hét óra van, de máris azt hiszem, hogy elkéstünk. Ezelőtt tíz perccel arra ébredtem, hogy Louis és a banda többi tagja eszeveszettül nyomja a csengőt. Azt meg se említve, hogy a fejük olyan színű volt, mint a paradicsom és szemükkel akár meg is tudtak volna ölni. Tegnapeste elfelejtettem beállítani az ébresztőt, így a mai kora reggeli interjút is elfelejtettem, ami miatt a fiúk most ennyire idegesek.

   - Niall haladj már - Harry mérges hangját hallom meg, mikor már pólómat magamra rángatva rohanok le a lépcsőn. Mikor meglátnak, már rögtön az ajtó felé igyekeznek, és engem meg sem várva ülnek be a kocsiba. A lábaimat gyorsan beledugom a fehér cipőimbe, majd miután a házat beriasztózom és kulcsra zárom, beszállok én is a kisbuszba. A hangulat szokatlanul most fagyos, senki nem szól semmit, csak az ablakon bámulnak ki, vagy a telefonjaikat nyomkodják.

   - Srácok, sajnálom, hogy elfelejtettem, hogy ma lesz egy interjúnk, de ez már veletek is elő fordult. Nem hiszem, hogy ebből ilyen nagy gondot kellene csinálni - mondom egy vállrándítással megfűszerezve. Szinte egyszerre kapják felém a fejüket és szemeik megint szikrákat szórnak. Nem tudom, mi bajuk van mostanában, hogy így viselkednek velem.

   - Igen, volt már mikor mi is elfelejtettünk valamit és késésben voltunk, de te nem csak egy-két alkalommal felejtesz el dolgokat Niall, hanem szinte mindig. Nincs olyan interjú, vagy fotó sorozat készítés, ahonnan a te feledékenységed miatt ne késnénk el. És ez már nem csak nekünk nem tetszik, hanem Paul-nak sincs az ínyére. - Liam szavai letaglóznak. Tudom, hogy mostanában kicsit feledékeny vagyok, de ki nem szokott az lenni? 

   - Oké, beismerem, hogy mostanában feledékenyebb vagyok az átlagnál, megpróbálok rajta változtatni, de ez nem olyan könnyű, mint hiszitek. Tudjátok milyen nehéz egyedül vezetni a házat, fejben tartani, hogy mit kell holnap csinálni és hova kell menni, miközben átkozottul magányos vagy? Valószínűleg nem, mert nektek ott vannak a barátnőitek, akikkel folyton együtt vagytok, de én? Velem mi van? Nincs barátnőm, de vannak barátaim, akik le se tojják  a fejemet, és azt se érdekli őket, ha leugranék a tetőről. - az elmúlt hetek bennem lakozó fájdalma villámcsapásként tör ki belőlem, és jól esik. Sőt, nagyon jól esik elmondani a barátaimnak, hogy mi bánt, de tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb időpont és lehet, hogy meg is fognak haragudni - Tudom, hogy szeretitek őket és én is örülök, hogy boldogok vagytok mellettük, de engem ez idő alatt elfelejtettetek. 

   A kisbuszban újra beáll a kínos, fagyott hangulatú csend. Mindenki meglepetten pislog felém, azt hiszem, alig tudják felfogni, hogy miket mondtam nekik az imént. Mikor még Harry-nek sem volt barátnője és nekem sem, szinte minden nap együtt lógtunk. Volt mikor ő jött át hozzám, volt mikor én mentem hozzá és gyakran elmentünk koncertekre, bulikba vagy csak úgy iszogatni egyet. Aztán mikor neki is megtetszett egy lány, szerelmes lett belé és végül megkérdezte tőle, hogy lenne-e a barátnője, minden megváltozott. Ő boldog volt a lánnyal, én pedig egyedül maradtam. Örültem, hogy talált egy olyan lányt, aki szereti őt és ő is viszont szereti, de én egyedül maradtam és a pasis programjainkon csak egyedül maradtam. Tudom, hogy vannak más barátaim is, akikkel sokfelé el tudtam menni és tudok is, de nekem hiányzik a négy legjobb barátom, akikkel a kamerákon kívül már rég találkoztam.

   A minket szállító jármű egy fékcsikorgást hallatva megáll az interjú helyszínének a parkolójában. Az ajtó kicsapódik, és egymás után kilépünk rajta, így elhagyva a kisbuszt. Körülöttünk megjelenik egy kisebb, lányokból álló csoport, és a neveinket kiabálják. Széles mosollyal az arcomon elindulok feléjük, de az egyik testőr megállít és rám parancsol, hogy nem mehetek oda. Nekem sem kell több, veszekedni kezdek vele, hisz nem ő, hanem a rajongóink juttattak el minket odáig ahol most vagyunk. Kiakadásom persze semmit sem, unott arccal kezd befelé tuszkolni a hatalmas épületbe, úgy, ahogy a többi testőr is teszi a másik négy lázadozó banda taggal. Perceken belül be is érünk az épületbe, ahol már megszűnnek a kívülről jövő zajok, velük együtt a kint lévő lányok csalódott sírása is.

   - Miért kellett ezt csinálni? Miért nem állhattunk meg autogramot adni és képeket készíteni? - kérdezem felháborodottan a megjelenő menedzserünket.

   - Már így is késében vagytok - vet, rám egy jelentőség teljes pillantást aztán folytatja - Majd kifelé menet megálltok, addig úgyis itt lesznek.

   Számat újra szólásra nyitnám, hogy én most akartam megállni a lányoknál, de ő csendre int és elindul a lift irányába. Pár perc múlva várakozóan néz vissza és hirtelen mindannyian elindulunk az irányába. Az aprócska liftbe mind a hatan beszállunk és csodálkozom is, hogy nem szakad le. Az aulában, a lift melletti falon, ha jól emlékszem azt olvastam, hogy egyszer maximum négy ember tartózkodhat bent. Nagy csoda folytán sikerül felérnünk a harmadik emeletre úgy, hogy se nem állt meg se nem szakadt le a minket felhozó lift.

   - Nagy szeretettel köszöntjük azt az öt fiút, akik hosszú idő után végre hozzánk is ellátogattak. Itt van tehát velünk a RadioDisney stúdiójában a One Direction - a rádiós mikrofon mögött ülő műsorvezető kitörő lelkesedéssel köszönt minket, miután az itt dolgozó emberek segítettek ránk adni a füleseket.

   - Sziasztok - egyenként, a mikrofonon keresztül köszönünk a rádióhallgatóknak, és ezután türelmesen várjuk a felénk irányuló kérdéseket.

   - Először is fiúk, meséljetek egy kicsit nekünk a hetetekről - bájosan mosolyogva kéri meg a bandát a harmincas éveiben járó nő.

- Most elég zsúfolt időszakon vagyunk túl - mondja Harry miközben a műsorvezető felé fordul - Most is és az elmúlt hetekben is a hamarosan megjelenő albumunkon dolgoztunk, leforgattunk egy videó klipet, koncertekre jártunk és egy jótékonysági rendezvényen is voltunk.

   - Mesélnétek nekem erről a rendezvényről?

   - Igazság szerint ez egy hosszabb ideig tartó esemény volt. Több közismert ember összefogott és olyan gyerekek, felnőttek részére gyűjtöttek, akiknek súlyos betegségeik vannak és az ezzel járó költségeket nem tudják kifizetni. A program keretén belül ellátogattunk a St.Patrick gyermekotthonba is, ahol voltak olyan öt-hat éves körüli gyerekek, akiknél agydaganatot vagy csontritkulást diagnosztizáltak. Eközben ezt a programot úgymond híresztelni is kellett, hogy minél több emberhez eljusson, és minél többen tudjanak segíteni a rászorulókon. Múlt szombaton volt ennek az eseménynek a záró estje, ahol kiderült, hogy sikerült annyi pénzt összegyűjteni, hogy körülbelül ötven kórhát betegein tudnak vele segíteni. Nagyon örülünk a srácokkal, hogy segíthettünk ezeknek a gyerekeknek és felnőtteknek is - felszínesen mondom csak el ennek a jótékonysági programnak az eseményeit, mert már a tv-ben és máshol is sokszor leadták ezt a hírt.

   - Gratulálok srácok, ez tényleg nagy teljesítmény - egy halvány mosolyt felé küldve köszönjük meg a szavait.

   A műsor további része szinte úgy telik, ahogy mindig is szokott. Kérdéseket tesz fel nekünk az albumról és a koncertekről is, mire mi készségesen válaszolunk. Csak egy dolog nem olyan, mint általában. A hangulat. Louis elejt néha egy-egy poént, de a reagálás nem olyan rá, mint általában. Nem viccelődünk egymással, nem mondunk cikis sztorikat a hallgatóknak, csak némán ülünk, vagy a kérdésekre válaszolgatunk. Ez a hangulat azt  hiszem a reggeli kiakadásom következménye, azt gondolhatják, hogy haragszom rájuk. Én csak feleslegesnek érzem magam és magányosnak, de nem haragszom rájuk.

   - Srácok, meséljetek egy kicsit a magánéletetekről - most jön az a rész, amit szinte minden híresség utál az interjúkban - Ha jól tudom többeteknek is van párja.

   - Igen, ez így igaz. Louis, Liam és Zayn is boldog pár kapcsolatban él - mondja Harry, miközben az említett három fiú hevesen bólogatni kezd - És nekem is van egy csodálatos barátnőm.

   - Ki a szerencsés lány? - próbál minél jobban tudakolózni a nő, mindent meg akar tudni a magán életünkről.

   - Nem szeretném még elárulni a nevét, mert meg akarom őt védeni a nyilvánosságtól és a rajongók fenyegetéseitől is. Szeretném, ha még egy darabig úgy tudna élni, hogy nem mutogatnak ujjal rá az utcán, hogy ő Harry Styles barátnője. Persze ha majd ő is beleegyezik és a kapcsolatunk is eljut arra a szintre, akkor majd felvállaljuk a nyilvánosság előtt is a kapcsolatunkat.

   - Azt megtudhatjuk, hogy mióta vagytok együtt? - Harry szemeiben látni, hogy kezd mérges lenni és lassan elveszíti a türelmét a nő kérdéseit hallgatva. Úgy tűnik, mintha a nő direkt azt akarná, hogy felidegesítse a fiút.

   - Néhány hónapja - feleli nemes egyszerűséggel a göndör hajú fiú és miután a nő a másik három fiút bombázza a kérdéseivel, ő fellélegezve dől hátra a székében.

Hasonló kérdéseket tesz fel a másik három banda tagnak a műsorvezető, mint Harry-nek. Ők már kicsivel rutinosabban, nyugodtabban kezelik a helyzetet és mosolyogva válaszolnak a feléjük irányuló kérdésekre. Már kezdem azt hinni, hogy elfelejtette a nő, hogy én is itt vagyok, de szerencsétlenségemre ez nem így van. Amolyan mindent sejtő, gúnyos vigyorral fordul felém az egyre jobban unszimpatikussá váló műsorvezető nő.

   - És veled mi a helyzet Niall? Van most valaki a láthatáron?

   - Nem, most nincs - kicsit feszengve, kényelmetlenül érzem magam, de az az érzésem, hogy akarattal ilyen helyzetbe akar hozni ez a nő.

   - A napokban összehoztak téged Palvin Barbival, a gyönyörű magyar modellel. Akkor nem igazak a hírek, még sincs semmi kialakulóban köztetek?

   - Barbi nagyon szép, kedves, humoros lány, de nagyon jó barátságon kívül nincs semmi közöttünk. Olyan nekem és szerintem én is neki, mintha a fogadott testvérem lenne - miközben beszélek, szememmel Harry felé sandítok. Biztatóan mosolyog rám, így megnyugodva próbálom tovább bizonyítani az igazamat, de ahogy látom ez nem nagyon sikerül, mert a nő még mindig olyan mindent tudó szemekkel vizslat engem. Miután rájön, hogy én már nem fogok neki többet mondani a nem létező kapcsolatomról, megköszöni, hogy eljöttünk majd egy búcsúzkodás után visszatér a mikrofon mögé és felkonferálja a következő dalt.

   Megkönnyebbülten ülünk be abba a járműbe, ami reggel is hozott minket és elindulunk hazafelé.

   - Figyelj, Niall - sóhajt Liam, így megtörve a néhány perce beállt csendet - Ne haragudj, hogy reggel úgy viselkedtünk veled. Tudod, hogy szeretünk, a barátunk vagy és nem akarjuk, hogy az ilyenek miatt kidobjanak a bandából. Ne haragudj, hogy az utóbbi időben elhanyagoltunk téged és egymást is, de tudod, hogy egy telefonhívásodba kerül, és mi melletted vagyunk. Megígérjük neked, hogy többet fogunk veled is és a bandával is foglalkozni.

   - Ti ne haragudjatok, hogy úgy kiborultam reggel, de nem szeretném, ha miattam menne tönkre a kapcsolatotok - egy halovány mosoly kíséretében mondom, mire a mellettem és a velem szemben ülő fiúktól egy szúrós pillantást kapok - Oké, befogtam.

   - Szóval, ha bármi baj van, vagy csak unatkozol és beszélgetni akarsz valakivel egy telefon és már ott is vagyunk. De most már számíthatsz arra, hogy akkor is megyünk, ha nem hívsz - mondja a mellettem ülő Harry.

   A következő percek gyorsan eltelnek. Olyan, mintha már ezer éve nem találkoztunk volna. Mindenki elmeséli, hogy mit csinált abban a pár napban, amíg nem találkoztunk, viccelődünk, hülyéskedünk, egy szóval úgy viselkedünk, mint azelőtt. Liam, Zayn és Louis néhány napra hazautazik a családjához, de megbeszéljük, hogy miután haza jönnek, csapunk egy közös grillezést valamelyikünknél. Öleléssel és vállveregetéssel köszönünk el Louis-tól, mikor az autó az ő háza előtt parkol le. Zayn-t és Liam-et már percekkel korábban kiraktuk a házuknál, miután tőlük is elbúcsúztunk.

   - Szia, Louis - kiabálunk utána és egy utolsó intés után a jármű újra elindul, ezúttal az én házam felé.

   - Akkor majd hívlak, hogy mikor jöjjünk át - int egyet Harry és az autó újra elindul. Megbeszéltük, hogy holnap átjönnek a barátnőjével hozzám egy filmnézésre, beszélgetésre.

   Már dél is elmúlt, mikor unalmamban a laptoppal leülök a nappaliban elhelyezett kanapéra. Az elmúlt néhány órában tv-t néztem, ettem, fürdöttem és még dalt is próbáltam írni, de nem igazán volt ihletem. Így az utolsó ötlet volt a laptop és a twitter. A felhasználó nevemet rutinosan pötyögöm be a helyére majd miután a jelszavam is helyesen bekerül a kis rublikába, belépek a közösségi oldalra. Több száz értesítés és üzenet fogad. Először az üzenetekre kattintok, és szememet végig futtatom rajtuk. Mivel nincs más dolgom, sorban elkezdek visszaírni a rajongóknak, így egy kis örömet szerezve nekik. Vannak, akik azt kérik, hogy kövessem be valamelyik ismerősüket, de akadnak olyanok is, akik csak a hogylétem felől érdeklődnek. Miután az üzenet küldőinek nagy részének válaszolok, az értesítésekre kattintok. Sokan megjelöltek a tweetjeikben, miszerint szeretnék, ha bekövetném őket. Nem vagyok a jó elrontója, így örömmel teszem meg a kérésüket. Rengeteg kedves, dicsérő és szeretet sugárzó szavakat kapok a rajongóktól, amit egy kiírásban meg is köszönök nekik. Ezután ha lehet olyant  mondani még több értesítés és üzenet árasztja el a fiókomat, de most inkább a kezdőlapra koncentrálok. A szemem megakad egy kiírásban. Egy directioner lány rakott ki egy képet a kedvenc könyvének a szerzőjével. A könyv címét is említi a lány, ami felkelti a figyelmemet. Nagyon jól ismerem azt a könyvet, mikor akadt szabad napom a kanapén fekve azt olvasgattam. Hirtelen felindulásból nyitom meg a kommenteket és kíváncsian böngészem azokat. Szerencsémre sokan megkérdezték tőle, hogy hol volt vagy van a dedikálás, amire ő készségesen válaszolt is.

   Sietve csapom le a laptopom tetejét, majd miután a cipőmet magamat rángatom, a garázsban lévő autóm felé rohanok. A kulcsot elfordítom, így mozgásra bírom az alattam lévő járművet és percek múltán már a főúton száguldok a könyves bolt felé.

Igazából egy nagy hülyeség, amit most csinálok. Nem tudom, hogy már vége van-e vagy sem és ha nincs, valószínűleg elég furcsán fog rám nézni a szerző, hisz nem minden fiatal férfi olvas ilyen szerelmes történeteket. Reményeim szerint már kevesen vannak és igazam is lesz. Mikor a bolt előtt leparkolok, az átlátszó üvegeken keresztül belátok, így azt is látom, hogy már csak hárman vannak az asztal előtt. A kapucnimat a fejembe húzom, szemüvegemet felteszem szememre és miután kezembe veszem a könyvet, kiszállok az autóból. Bezárom, majd lehajtott fejjel besétálok a dedikálás színhelyére.

   - Jó napot - halkan egy köszönőszerűséget mormogok, míg beállok az előttem lévő lány mögé.

   Alig telik el tíz perc, míg az előttem lévő lány is elhagyja az épületet és én következem. Egy apró lépéssel a különösen fiatal lány elé lépek. Nem néz fel rám, így barna, vállig érő haja az arcába hullik, amit egy mozdulattal próbál arrébb lökni.

   - Kinek írhatom? - kérdezi. Kapucnimat lesöpröm a fejemről, szemüvegemet leveszem a szememről, hogy nem takarja el azt és egy barátságos mosollyal az előttem ülő íróra nézek.

   - Niall - egy pillanatra felnéz, de aztán fejét újra lehajtja és tollával valamit írni kezd - Niall Horan.

   Néhány másodperc múlva csodálkozó szemekkel mered rám, amire én megeresztek egy mosoly félét.

   - Úristen, ne haragudj, hogy nem ismertelek fel - mondja, kétségbe esetten miközben feláll a helyéről.

   Az előbb alá írt könyvet a kezembe adja és mosolyogva pislog rám. Mikor elolvastam a könyvet, gondoltam, hogy nem egy hatvan éves nő írta azt, de azt álmodni se mertem volna, hogy egy velem egy korú lány.

   - Milyen fiatal vagy - hirtelen kijelentésem hevében a homlokomra csapok és zavartan, bocsánatkérően fordulok felé - Ne haragudj, én nem úgy értettem. Azt hittem, hogy..

   - Azt hitted, hogy egy nyugdíjas, ráncos nő írta a könyvet - jóízűen nevet fel, amire én zavartan elmosolyodok és bólintok - Mindenki azt hiszi. Már megszoktam.

   - Nagyon jó a könyved, tehetségesen írsz - próbálom feloldani azt a pici feszültséghez hasonló hangulatot, amit az előbb teremtettem.

   - Te tényleg elolvastad a könyvemet? Nem néztem volna ki belőled - most rajta a sor és ő kezd el zavartan magyarázni, míg én mosolyogva figyelem őt - Mármint úgy értem, hogy nem sok fiú szokott könyvet olvasni, legfőképp romantikus regényt nem.

   Még néhány percig beszélgetünk, de aztán neki el kell menni, mert egy interjúra várják, de még előtte megbeszéljük, hogy miután itt végez, elmegyünk a közeli kávézóba inni valamit. Mosolyogva ülök le arra a székre, amin még az előbb ő ült és kezembe véve a telefonom próbálom elütni az időt.

First Side - Idegesítő nyomás

 Mayna Collins

   Másfél évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy az élet ezt fogja nekem sodorni. Akkor még csak egy szürke kisegér voltam, aki a mindennapjait a mára már sikeressé vált könyvének az írásával töltötte. Volt mikor napokig a szobám falai között roskadtam és megállás nélkül írtam. Viszont akadtak olyan napok is, mikor semmi ihletem nem volt, bárhogy próbálkoztam is, hogy legyen. A családomon kívül senki nem hitt bennem és az irományomban. Mindig azt ismételgették, hogy az egész egy időpocsékolás, és ha valaki majd meg is veszi, az után a kukába fogja dobni. Még az utcán is összesúgtak a hátam mögött, gyakran kaptam el olyan szófoszlányokat, hogy itt jön a firkász vagy ez is csak a pénzre hajt és még hasonlókat is. Viszont mikor mindenki csodálatára a könyvem nagy sikert aratott, hirtelen mindenki barátkozni akart velem. Bárhová mentem mindenhol szép szavakkal dicsértek vagy kávézni hívtak. Látszott rajtuk, hogy ők is csak a pénz miatt érdeklődnek irántam, azt gondolták, hogy én elfelejtettem, hogy miket műveltek velem. Hát sajnálatos módon ez nem így történt. Igaz a könyvemnek és a világ körüli könyv bemutatóimnak hála sikerült néhány igaz barátra is találnom. Ők azok, akik a megismerkedésünk óta is mellettem állnak és segítenek mindenben.

   Arcomon hatalmas mosollyal köszöntöm az elém lépő tíz éves körüli lányt, aki a kezében az általam írt romantikus regényt tartogatja. Bátortalanul köszön, majd kis kezeivel oda csúsztatja elém az alá írandó könyvet.

   - Szia - mosolygok rá, és az ő arcán is megjelenik egy boldog mosoly - hogy hívnak?

   - Ebony.

   - Nagyon szép neved van - pillantok fel rá egy másodpercre, aztán visszatérek a könyvének a dedikálásához. Kevesebb, mint egy perc alatt ki is töltöm az írásommal a rendelkezésemre álló fehér teret és átadom Ebony kezébe.

   - Nagyon szépen köszönöm - mondja félénken, miközben a zsebéből kihúzza a telefonját - Lehetne egy képet is?

  Nem válaszolok csak mosolyogva bólintok, mire az arcán egy hatalmas boldog mosoly keletkezik. A telefont elveszem a kezéből és a mögöttem álló testőr kezébe nyomom, aztán a fiatal olvasóm mellé guggolok, hogy egy magasságba kerüljek vele. Kis kezeit a nyakam köré tekeri, míg én a derekát fogom. Miután a kép elkészül, boldogan veszi el az ideiglenes fényképésztől a telefonját.

   - Köszönöm a képet és az aláírást is - mondja még mindig mosolyogva.

   - Én köszönöm, hogy eljöttél - egy cuppanós puszit nyomok az arcára, aztán szélesen mosolyogva ugrándozik ki a tömeg közül. Ismét elfoglalom a helyemet az asztal mögött és folytatom eddigi megkezdett munkámat.

Fél óra elteltével elgémberedett végtagjaimat megmozgatva állok fel a mostanra már kényelmetlenné vált székből. Az emberek már kiürültek a plázának a könyves boltjából így én is elhagyhatom ezt a helyet. A testőrrel, aki végig itt volt mellettem a dedikáláson sétálok ki a pláza előtti parkolóba, ahol a rám várakozó autót keresem a szemeimmel. Végül pillantásom meg is akad a parkoló sarkában lévő autón, majd lépteimet arra intézem. Nem várom meg, míg kinyitja nekem valaki az ajtót, odaérve rögtön a kilincsért nyúlok és bepattanok a kényelmes hátsó ülésre. Lábaim sajognak a magas sarkúmban, így úgy döntök, míg a reptérre nem érünk, leveszem azt. Az út, amit a Lax reptérig töltök, hamar eltelik, és már csak arra eszmélek fel, hogy a menedzserem, Anderson Fermin mellett sétálok be a repülőgépbe, majd pár perccel később elfoglalom a helyem a repülő egyik ablak melletti ülésében.

   - Angliai idő szerint dél körül érkezünk a londoni reptérre, ahol már várni fog ránk egy autó. Az majd elviszi minket az Interesting Books nevű könyves boltba ahol szintén vár rád egy dedikálás. Ne ijedj meg, de közben lesz ott néhány fotós, akik képeket fognak készíteni rólad az esemény alatt. Aztán lesz egy interjúd a BBC TV-vel és a Vogue magazinnal is. Ha ennek vége utána mehetsz haza és kapsz pár nap szabadidőt, utána viszont interjúk sokasága vár rád, de ezt még majd részletesebben elmondom, ha itt lesz az ideje. - a laptopjából felolvasva ismerteti velem is a mai nap programjait.

   - Mennyi szabadságot kapok? - kérdezem kíváncsian Anderson-tól mielőtt még végleg belemerülne a munkába.

   - Egy, maximum másfél hetet - szabadságom időtartamát hallva, torkomból akaratlanul is egy nem tetsző hangot hallatszok, mire ő egy nagyot sóhajtva fordul felém - Figyelj, Mayna! Tudom, hogy hosszú volt ez a fél év számodra, sőt már az előtte lévő egy év is, de ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád, és ne vessz el a süllyesztőben, akkor keményen kell dolgoznod. Még ezt a kis szabadságot is úgy kellett kiharcolnom az igazgatóságtól, de ez is csak egy feltétellel sikerült. A szünet után el kell kezdened dolgozni a következő könyveden, hogy minél hamarabb kiadhassuk.

   - Nem akarom feladni pont most, hogy végre sikerült - mondatom érvényesítése képen felé fordulva, a szemébe mondom.

   - Van már ötleted a következő könyvel kapcsolatban? - kérdezi, miközben újra beleveti magát a munkába.

   - Ezen még nem igazán volt időm gondolkodni.

   Az elmúlt pár napban, hétben, nem igazán gondolkoztam azon, hogy mi is lesz azután, hogy vége lesz ennek a hónapokig tartó könyv bemutatónak. Fél évvel ezelőtt még úgy voltam vele, hogy ráérek a következő témán gondolkodni, de, mint most kiderült, ez nem így van. Tulajdonképpen az előző könyvem ötlete is csak spontán jött, de utána a szüleim és a körülöttem lévők kapcsolatából merítettem ihletet. Még azt se tudom, hogy ez is egy újabb romantikus regény legyen-e, vagy inkább valami akciót olvasnának jobban azok, akik szeretik a könyveket.

   Átgondolva az elmúlt heteket és hónapokat, kezdem egyre jobban érezni ennek a dolognak a súlyosságát. A teher, amit megint a nyakamba akasztottak összenyomni készüli a testemet és vele együtt a fejemet. Tudtam, hogy az eleje még ahhoz képest könnyű, viszont akkor is kell annyi tehetség és energia, hogy berobbanhass a köztudatba. Most, hogy már sikerült berobbannom, rám kerül még egy nyomás. Most biztos azt gondoljátok, hogy miért idegeskedik egy felkapott, híres író, akinek már van egy népszerű könyve. Hát ez itt a gond. Csak egyetlen egy könyvem van, amit kitártam és ki is tárhattam az olvasók elé. Most, pedig meg kellene írnom eddigi életem olyan könyvét, amivel a kiadók, az olvasók és én is meg leszek elégedve. De úgy, hogy érzem magamon ezt az idegőrlő nyomást, nem érzem késznek magam arra, hogy rengeteg szóból összerakjak egy csodálatos könyvet. A legkönnyebb talán az lenne, ha itt és most feladnám és megmondanám Anderson-nak, hogy vége, én befejeztem. De ez nem lenne igaz, mert tudom, hogy ha most ezt megtenném, életem legnagyobb hibáját követném el és hátralévő éveimben magamat ostoroznám a rossz döntésem miatt.

  Az út további részét a hát támlának dőlve, aludva töltöttem, így nem csodálkozom rajta, hogy a közel tizenkét órás repülő út hamar eltelt. Végtagjaimat kinyújtóztatom, majd miután az egyik légi utas kísérő megadja az engedélyt, hogy kikapcsoljuk az öveket és megkezdhetjük a repülő elhagyását, felállok és az oldalamon a menedzseremmel lesétálok a repülőről lefelé vezető lépcsőn. Az arcomat megcsapja a szél okozta hűvös levegő és a kabátomat ösztönösen is összébb húzom a testemen. A hideg és a szél ellenére jó idő van Londonban, és ez a közelgő tavasznak köszönhető, hisz már február közepét tapossuk.

Miután sikeresen átjutok a repülőtér csarnokában rám várakozó rajongóimon, anélkül, hogy elmenne bárki is úgy, hogy nem kapott közös képet vagy aláírást, beszállok a rám várakozó fekete Audiba. Mint szokás szerint, Anderson is velem tart és ki is használja az alkalmat és megint elismételi ugyanazt, mint a repülőgépen.

Nagyokat hümmögve és bólogatva reagálok menedzserem szavaira, aki ennek hatására még inkább bele lelkesül a beszédbe és addig meg nem áll, míg meg nem halljuk a táskám legalján lévő telefonom csörgését. Miután kihalászom a készüléket, egy bocsánatkérő pillantást vetek a mellettem ülő ember felé és egy nagy mosollyal az arcomon felveszem a még mindig zenélő eszközt.

   - Szia, Anya!

   - Szia, Kicsim! Hol vagy? Mi már itt vagyunk a könyves bolt előtt és a rajongóidon és az újságírókon kívül nincs itt senki – anya hangján fellelhetők az anyai ösztönök, amik kiváltják belőle azt az aggódást, amit most kiveszek a szavaiból.

   - Most szállt le a gépem, olyan fél óra múlva ott leszek – mondom, miután az ablakon kinézve jobban szemügyre veszem, hogy hol is vagyok most pontosan – Sokan vannak?

   - Hát, ha te azt, hogy az ajtó előtt hosszú kígyózó sor azt jelenti, hogy sokan vannak, akkor igen sok ember van itt, akik csak rád várnak – szavai hallatán gyomrom görcsbe rándul, kezeim remegnek, és úgy érzem, ha most nem ülnék, akkor elájulnék. Tudom, már sok ilyenen vettem részt, de a tudat, hogy a saját szülő városomban, a szüleim előtt tarthatom ezt a könyv bemutatót, megrémít, de mégis jó érzések fognak el.

  - Hűha, akkor még várnom kell a mennyei meggyes pitédre – mondom hangomban csalódottsággal, de a mondat végére elnevetem magam, úgy ahogy anya is – Azért, van mire várni ugye?

   - Talán azt gondoltad, hogy nem várlak finom házi koszttal? Hát ilyennek ismered te a saját anyádat? – a kérdés végét alig tudja elmondani, mert már a nevetésével küszköd, úgy ahogy én is. Ilyen jó kedvel telik a maradék fél óra is, de aztán az ablakon kinézve döbbenek rá, hogy már meg is érkeztem a helyszínhez.

  - Anya, most leteszem, mert úgyis mindjárt találkozunk – majd meg sem várva a válaszát, rögtön bontom a vonalat.

  Anya tényleg nem viccelt azzal, hogy rengetegen állnak a könyves bolt előtt. A járdán több háztömbnyi hosszú sorban állnak azok a lányok, nők, férfiak vagy fiatalok, akik egy dedikálásra vagy közös képkészítésre várnak. 

   Az autó lassan begördül a hátsó ajtó közelében lévő feljáróra, ahol már kevésbé hallani a kintről jövő beszélgetéseket. A jármű motorjának a hangja elhal, övemet kikapcsolom, majd miután Anderson kiszáll az autóból követem én is. Egy szűk, fénytelen sikátorban találom magamat, és ha sötét lenn és egyedül lennék, azt hiszem, most félnék. Nagy szerencsémre most nappal van és elég nagy a nyüzsgés itt, így nem kell semmitől sem tartanom, legalábbis attól nem, hogy itt letámadnak. Talán egy percig sem tartózkodunk egy helyen, a hátsó ajtót kinyitva belép abba a helységbe, ahová hamarosan meg fog érkezni a rengeteg ember. Egy raktárszerű kis szobán kell keresztül mennünk, ami tele van poros dobozokkal, könyvekkel és még sok hozzá hasonlóval, aztán belépünk a könyves bolt annak a részére, amit mindenki láthat. A polcok roskadásig meg vannak tömve jobbnál-jobb könyvekkel, a bézs színű falakon ott virítanak az új könyvek plakátjai, amik között helyet kapott az én könyvemet reklámozó plakát is. Nincs több időm jobban szemügyre venni a körülöttem lévő dolgokat, mert emberek sokasága rohamoz meg és belöknek, egy irodába ahol bele passzíroznak egy bőr fotelbe. A sminkesek rögtön kezelésbe veszik az arcomat, hogy felfrissítsék a sminkemet, a fodrászok pedig a hajammal próbálnak kezdeni valamit.

   Közel fél óra készülődés után sikerül kiszabadulnom a megjelenésemen dolgozó emberek közül, és a bemutató előtt akad egy kis időm, hogy a szüleimet is megölelhessem és megpuszilhassam. Viszont ez a pillanat sem tart sokáig, mert menedzserem rám förmed, hogy ideje kezdeni a dedikálást, hisz már így is késésben vagyunk. Elfoglalom a helyem az erre az alkalomra felállított asztal előtt egy kényelmes székben és szélesen mosolyogva várom, hogy beengedjék az első könyv rajongókat. Ez perceken belül meg is történik.

   A dedikálás nagyon jól megy. Az emberek, akik ide jönnek hozzám egytől-egyig, mind kedvesek velem, és olyan szavakat mondanak, hogy akad, olyan pillanat mikor alig bírom türtőztetni magam, mert a sírás határán vagyok. Volt egy fiatal lány, aki azt hiszem Ukrajnából utazott el ide, azért, hogy találkozgasson velem. Az ilyen pillanatokon gondolkodom el igazán azon, hogy talán érdemes ezt csinálnom, hisz ezzel embereket tehetek boldoggá és velük együtt magamat is.

   Három óra múlva már kezdek fáradni, de már az emberek is fogynak, így a sornak hamarosan vége lesz és vele együtt a dedikálásnak is. Nagyot kortyolok az előttem lévő pohár ásványvizes tartalmából, majd azt üresen helyezem vissza az előbbi helyére. Az asztal elé lép a sor utolsó embere, ezért a könyves bolt tulaja bezárja az eddig nyitva levő ajtót és a rajta levő nyitva táblát átfordítja a zárva részre. Felnézek az előttem levőre, aki első látásra elég furcsán néz ki. Egy szürke, kapucnis pulóvert visel, aminek a fejfedő része a fején van. A szemeit egy fekete napszemüveggel takarja el, az egyik kezét zsebre vágta, míg a másikban a számomra már jól ismert könyvet tartogatja. Az említett tárgyat lehelyezi elém, és én a kezembe véve a tollat, amit eddig is használtam, fellapozom az első oldalt. Kezeim rutinosan vésik bele az oly megszokott szavakat, de annál a résznél, mikor le kell írnom a könyv tulajdonosának a nevét, megállok.

  - Kinek írhatom? - kérdezem tőle mosolyogva, mire ő leveszi a fejét takaró ruhadarabot és a napszemüveget.

   -  Niall - mondja egy halvány mosollyal, miközben kék íriszeivel engem vizslat - Niall Horan.

   Nevét sajátos írásmódommal beleírom a helyére, majd az én nevemet is odafirkantom. A meglepettség csak ekkor csap arcon és kezemből kiejtve a benne tartott tollat, csodálkozva nézek az előttem álló fiúra. Száját egy szélesebb mosolyra húzz, ami tudatja velem, hogy rájött, hogy felismertem. Hogyne ismertem volna fel, mikor az egész világ és vele együtt én is tudom az ő és a banda többi tagjának a nevét.