First Side - Idegesítő nyomás

 Mayna Collins

   Másfél évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy az élet ezt fogja nekem sodorni. Akkor még csak egy szürke kisegér voltam, aki a mindennapjait a mára már sikeressé vált könyvének az írásával töltötte. Volt mikor napokig a szobám falai között roskadtam és megállás nélkül írtam. Viszont akadtak olyan napok is, mikor semmi ihletem nem volt, bárhogy próbálkoztam is, hogy legyen. A családomon kívül senki nem hitt bennem és az irományomban. Mindig azt ismételgették, hogy az egész egy időpocsékolás, és ha valaki majd meg is veszi, az után a kukába fogja dobni. Még az utcán is összesúgtak a hátam mögött, gyakran kaptam el olyan szófoszlányokat, hogy itt jön a firkász vagy ez is csak a pénzre hajt és még hasonlókat is. Viszont mikor mindenki csodálatára a könyvem nagy sikert aratott, hirtelen mindenki barátkozni akart velem. Bárhová mentem mindenhol szép szavakkal dicsértek vagy kávézni hívtak. Látszott rajtuk, hogy ők is csak a pénz miatt érdeklődnek irántam, azt gondolták, hogy én elfelejtettem, hogy miket műveltek velem. Hát sajnálatos módon ez nem így történt. Igaz a könyvemnek és a világ körüli könyv bemutatóimnak hála sikerült néhány igaz barátra is találnom. Ők azok, akik a megismerkedésünk óta is mellettem állnak és segítenek mindenben.

   Arcomon hatalmas mosollyal köszöntöm az elém lépő tíz éves körüli lányt, aki a kezében az általam írt romantikus regényt tartogatja. Bátortalanul köszön, majd kis kezeivel oda csúsztatja elém az alá írandó könyvet.

   - Szia - mosolygok rá, és az ő arcán is megjelenik egy boldog mosoly - hogy hívnak?

   - Ebony.

   - Nagyon szép neved van - pillantok fel rá egy másodpercre, aztán visszatérek a könyvének a dedikálásához. Kevesebb, mint egy perc alatt ki is töltöm az írásommal a rendelkezésemre álló fehér teret és átadom Ebony kezébe.

   - Nagyon szépen köszönöm - mondja félénken, miközben a zsebéből kihúzza a telefonját - Lehetne egy képet is?

  Nem válaszolok csak mosolyogva bólintok, mire az arcán egy hatalmas boldog mosoly keletkezik. A telefont elveszem a kezéből és a mögöttem álló testőr kezébe nyomom, aztán a fiatal olvasóm mellé guggolok, hogy egy magasságba kerüljek vele. Kis kezeit a nyakam köré tekeri, míg én a derekát fogom. Miután a kép elkészül, boldogan veszi el az ideiglenes fényképésztől a telefonját.

   - Köszönöm a képet és az aláírást is - mondja még mindig mosolyogva.

   - Én köszönöm, hogy eljöttél - egy cuppanós puszit nyomok az arcára, aztán szélesen mosolyogva ugrándozik ki a tömeg közül. Ismét elfoglalom a helyemet az asztal mögött és folytatom eddigi megkezdett munkámat.

Fél óra elteltével elgémberedett végtagjaimat megmozgatva állok fel a mostanra már kényelmetlenné vált székből. Az emberek már kiürültek a plázának a könyves boltjából így én is elhagyhatom ezt a helyet. A testőrrel, aki végig itt volt mellettem a dedikáláson sétálok ki a pláza előtti parkolóba, ahol a rám várakozó autót keresem a szemeimmel. Végül pillantásom meg is akad a parkoló sarkában lévő autón, majd lépteimet arra intézem. Nem várom meg, míg kinyitja nekem valaki az ajtót, odaérve rögtön a kilincsért nyúlok és bepattanok a kényelmes hátsó ülésre. Lábaim sajognak a magas sarkúmban, így úgy döntök, míg a reptérre nem érünk, leveszem azt. Az út, amit a Lax reptérig töltök, hamar eltelik, és már csak arra eszmélek fel, hogy a menedzserem, Anderson Fermin mellett sétálok be a repülőgépbe, majd pár perccel később elfoglalom a helyem a repülő egyik ablak melletti ülésében.

   - Angliai idő szerint dél körül érkezünk a londoni reptérre, ahol már várni fog ránk egy autó. Az majd elviszi minket az Interesting Books nevű könyves boltba ahol szintén vár rád egy dedikálás. Ne ijedj meg, de közben lesz ott néhány fotós, akik képeket fognak készíteni rólad az esemény alatt. Aztán lesz egy interjúd a BBC TV-vel és a Vogue magazinnal is. Ha ennek vége utána mehetsz haza és kapsz pár nap szabadidőt, utána viszont interjúk sokasága vár rád, de ezt még majd részletesebben elmondom, ha itt lesz az ideje. - a laptopjából felolvasva ismerteti velem is a mai nap programjait.

   - Mennyi szabadságot kapok? - kérdezem kíváncsian Anderson-tól mielőtt még végleg belemerülne a munkába.

   - Egy, maximum másfél hetet - szabadságom időtartamát hallva, torkomból akaratlanul is egy nem tetsző hangot hallatszok, mire ő egy nagyot sóhajtva fordul felém - Figyelj, Mayna! Tudom, hogy hosszú volt ez a fél év számodra, sőt már az előtte lévő egy év is, de ha azt akarod, hogy emlékezzenek rád, és ne vessz el a süllyesztőben, akkor keményen kell dolgoznod. Még ezt a kis szabadságot is úgy kellett kiharcolnom az igazgatóságtól, de ez is csak egy feltétellel sikerült. A szünet után el kell kezdened dolgozni a következő könyveden, hogy minél hamarabb kiadhassuk.

   - Nem akarom feladni pont most, hogy végre sikerült - mondatom érvényesítése képen felé fordulva, a szemébe mondom.

   - Van már ötleted a következő könyvel kapcsolatban? - kérdezi, miközben újra beleveti magát a munkába.

   - Ezen még nem igazán volt időm gondolkodni.

   Az elmúlt pár napban, hétben, nem igazán gondolkoztam azon, hogy mi is lesz azután, hogy vége lesz ennek a hónapokig tartó könyv bemutatónak. Fél évvel ezelőtt még úgy voltam vele, hogy ráérek a következő témán gondolkodni, de, mint most kiderült, ez nem így van. Tulajdonképpen az előző könyvem ötlete is csak spontán jött, de utána a szüleim és a körülöttem lévők kapcsolatából merítettem ihletet. Még azt se tudom, hogy ez is egy újabb romantikus regény legyen-e, vagy inkább valami akciót olvasnának jobban azok, akik szeretik a könyveket.

   Átgondolva az elmúlt heteket és hónapokat, kezdem egyre jobban érezni ennek a dolognak a súlyosságát. A teher, amit megint a nyakamba akasztottak összenyomni készüli a testemet és vele együtt a fejemet. Tudtam, hogy az eleje még ahhoz képest könnyű, viszont akkor is kell annyi tehetség és energia, hogy berobbanhass a köztudatba. Most, hogy már sikerült berobbannom, rám kerül még egy nyomás. Most biztos azt gondoljátok, hogy miért idegeskedik egy felkapott, híres író, akinek már van egy népszerű könyve. Hát ez itt a gond. Csak egyetlen egy könyvem van, amit kitártam és ki is tárhattam az olvasók elé. Most, pedig meg kellene írnom eddigi életem olyan könyvét, amivel a kiadók, az olvasók és én is meg leszek elégedve. De úgy, hogy érzem magamon ezt az idegőrlő nyomást, nem érzem késznek magam arra, hogy rengeteg szóból összerakjak egy csodálatos könyvet. A legkönnyebb talán az lenne, ha itt és most feladnám és megmondanám Anderson-nak, hogy vége, én befejeztem. De ez nem lenne igaz, mert tudom, hogy ha most ezt megtenném, életem legnagyobb hibáját követném el és hátralévő éveimben magamat ostoroznám a rossz döntésem miatt.

  Az út további részét a hát támlának dőlve, aludva töltöttem, így nem csodálkozom rajta, hogy a közel tizenkét órás repülő út hamar eltelt. Végtagjaimat kinyújtóztatom, majd miután az egyik légi utas kísérő megadja az engedélyt, hogy kikapcsoljuk az öveket és megkezdhetjük a repülő elhagyását, felállok és az oldalamon a menedzseremmel lesétálok a repülőről lefelé vezető lépcsőn. Az arcomat megcsapja a szél okozta hűvös levegő és a kabátomat ösztönösen is összébb húzom a testemen. A hideg és a szél ellenére jó idő van Londonban, és ez a közelgő tavasznak köszönhető, hisz már február közepét tapossuk.

Miután sikeresen átjutok a repülőtér csarnokában rám várakozó rajongóimon, anélkül, hogy elmenne bárki is úgy, hogy nem kapott közös képet vagy aláírást, beszállok a rám várakozó fekete Audiba. Mint szokás szerint, Anderson is velem tart és ki is használja az alkalmat és megint elismételi ugyanazt, mint a repülőgépen.

Nagyokat hümmögve és bólogatva reagálok menedzserem szavaira, aki ennek hatására még inkább bele lelkesül a beszédbe és addig meg nem áll, míg meg nem halljuk a táskám legalján lévő telefonom csörgését. Miután kihalászom a készüléket, egy bocsánatkérő pillantást vetek a mellettem ülő ember felé és egy nagy mosollyal az arcomon felveszem a még mindig zenélő eszközt.

   - Szia, Anya!

   - Szia, Kicsim! Hol vagy? Mi már itt vagyunk a könyves bolt előtt és a rajongóidon és az újságírókon kívül nincs itt senki – anya hangján fellelhetők az anyai ösztönök, amik kiváltják belőle azt az aggódást, amit most kiveszek a szavaiból.

   - Most szállt le a gépem, olyan fél óra múlva ott leszek – mondom, miután az ablakon kinézve jobban szemügyre veszem, hogy hol is vagyok most pontosan – Sokan vannak?

   - Hát, ha te azt, hogy az ajtó előtt hosszú kígyózó sor azt jelenti, hogy sokan vannak, akkor igen sok ember van itt, akik csak rád várnak – szavai hallatán gyomrom görcsbe rándul, kezeim remegnek, és úgy érzem, ha most nem ülnék, akkor elájulnék. Tudom, már sok ilyenen vettem részt, de a tudat, hogy a saját szülő városomban, a szüleim előtt tarthatom ezt a könyv bemutatót, megrémít, de mégis jó érzések fognak el.

  - Hűha, akkor még várnom kell a mennyei meggyes pitédre – mondom hangomban csalódottsággal, de a mondat végére elnevetem magam, úgy ahogy anya is – Azért, van mire várni ugye?

   - Talán azt gondoltad, hogy nem várlak finom házi koszttal? Hát ilyennek ismered te a saját anyádat? – a kérdés végét alig tudja elmondani, mert már a nevetésével küszköd, úgy ahogy én is. Ilyen jó kedvel telik a maradék fél óra is, de aztán az ablakon kinézve döbbenek rá, hogy már meg is érkeztem a helyszínhez.

  - Anya, most leteszem, mert úgyis mindjárt találkozunk – majd meg sem várva a válaszát, rögtön bontom a vonalat.

  Anya tényleg nem viccelt azzal, hogy rengetegen állnak a könyves bolt előtt. A járdán több háztömbnyi hosszú sorban állnak azok a lányok, nők, férfiak vagy fiatalok, akik egy dedikálásra vagy közös képkészítésre várnak. 

   Az autó lassan begördül a hátsó ajtó közelében lévő feljáróra, ahol már kevésbé hallani a kintről jövő beszélgetéseket. A jármű motorjának a hangja elhal, övemet kikapcsolom, majd miután Anderson kiszáll az autóból követem én is. Egy szűk, fénytelen sikátorban találom magamat, és ha sötét lenn és egyedül lennék, azt hiszem, most félnék. Nagy szerencsémre most nappal van és elég nagy a nyüzsgés itt, így nem kell semmitől sem tartanom, legalábbis attól nem, hogy itt letámadnak. Talán egy percig sem tartózkodunk egy helyen, a hátsó ajtót kinyitva belép abba a helységbe, ahová hamarosan meg fog érkezni a rengeteg ember. Egy raktárszerű kis szobán kell keresztül mennünk, ami tele van poros dobozokkal, könyvekkel és még sok hozzá hasonlóval, aztán belépünk a könyves bolt annak a részére, amit mindenki láthat. A polcok roskadásig meg vannak tömve jobbnál-jobb könyvekkel, a bézs színű falakon ott virítanak az új könyvek plakátjai, amik között helyet kapott az én könyvemet reklámozó plakát is. Nincs több időm jobban szemügyre venni a körülöttem lévő dolgokat, mert emberek sokasága rohamoz meg és belöknek, egy irodába ahol bele passzíroznak egy bőr fotelbe. A sminkesek rögtön kezelésbe veszik az arcomat, hogy felfrissítsék a sminkemet, a fodrászok pedig a hajammal próbálnak kezdeni valamit.

   Közel fél óra készülődés után sikerül kiszabadulnom a megjelenésemen dolgozó emberek közül, és a bemutató előtt akad egy kis időm, hogy a szüleimet is megölelhessem és megpuszilhassam. Viszont ez a pillanat sem tart sokáig, mert menedzserem rám förmed, hogy ideje kezdeni a dedikálást, hisz már így is késésben vagyunk. Elfoglalom a helyem az erre az alkalomra felállított asztal előtt egy kényelmes székben és szélesen mosolyogva várom, hogy beengedjék az első könyv rajongókat. Ez perceken belül meg is történik.

   A dedikálás nagyon jól megy. Az emberek, akik ide jönnek hozzám egytől-egyig, mind kedvesek velem, és olyan szavakat mondanak, hogy akad, olyan pillanat mikor alig bírom türtőztetni magam, mert a sírás határán vagyok. Volt egy fiatal lány, aki azt hiszem Ukrajnából utazott el ide, azért, hogy találkozgasson velem. Az ilyen pillanatokon gondolkodom el igazán azon, hogy talán érdemes ezt csinálnom, hisz ezzel embereket tehetek boldoggá és velük együtt magamat is.

   Három óra múlva már kezdek fáradni, de már az emberek is fogynak, így a sornak hamarosan vége lesz és vele együtt a dedikálásnak is. Nagyot kortyolok az előttem lévő pohár ásványvizes tartalmából, majd azt üresen helyezem vissza az előbbi helyére. Az asztal elé lép a sor utolsó embere, ezért a könyves bolt tulaja bezárja az eddig nyitva levő ajtót és a rajta levő nyitva táblát átfordítja a zárva részre. Felnézek az előttem levőre, aki első látásra elég furcsán néz ki. Egy szürke, kapucnis pulóvert visel, aminek a fejfedő része a fején van. A szemeit egy fekete napszemüveggel takarja el, az egyik kezét zsebre vágta, míg a másikban a számomra már jól ismert könyvet tartogatja. Az említett tárgyat lehelyezi elém, és én a kezembe véve a tollat, amit eddig is használtam, fellapozom az első oldalt. Kezeim rutinosan vésik bele az oly megszokott szavakat, de annál a résznél, mikor le kell írnom a könyv tulajdonosának a nevét, megállok.

  - Kinek írhatom? - kérdezem tőle mosolyogva, mire ő leveszi a fejét takaró ruhadarabot és a napszemüveget.

   -  Niall - mondja egy halvány mosollyal, miközben kék íriszeivel engem vizslat - Niall Horan.

   Nevét sajátos írásmódommal beleírom a helyére, majd az én nevemet is odafirkantom. A meglepettség csak ekkor csap arcon és kezemből kiejtve a benne tartott tollat, csodálkozva nézek az előttem álló fiúra. Száját egy szélesebb mosolyra húzz, ami tudatja velem, hogy rájött, hogy felismertem. Hogyne ismertem volna fel, mikor az egész világ és vele együtt én is tudom az ő és a banda többi tagjának a nevét.