2015. június 6., szombat

Thirteenth Side - "Féltem, hogy bármi baja eshet"



Niall Horan

A késői tél hűvös fuvallata végig szánt London utcáin, mely a többi ember között engem is borzongásra késztet. Akaratlanul is megrázkódok a hidegtől és kezeimet melegséggel átjárt kabátzsebembe mélyesztem. Minden lépésemre figyelek, hiszen a járda, amelyen haladok, hóval van beborítva. A tulajdonos talán túlkésőn takarította le a járóhelyre esett hópelyheket, aminek következtében, a rajta maradt hókupacok ráfagytak és csúszóssá váltak. Óvatosan kerülgetem a csúszós részeket, de figyelek, hogy ne lökjek fel senkit sem. Viszont a bal oldalamon lévő park kijáratán egy öt éves körüli lány szalad ki, miközben fejét hátra fordítgatja, így nem foglalkozva a csúszós járdáról. Lábait egymás után kapkodja, mosolya szeméig elér és ajkát kacagó hangok hagyják el. Mosolyogva figyelem a kislányt, de utána mosolyom lefagy, mert a lány lába megcsúszik az egyik jég folton, elveszti az egyensúlyát és a hideg földön elterül. Nem tétovázok, rögtön odasietek hozzá, hogy felsegítsem őt a földről. Ajkát lefelé biggyeszti, szemeiben könnyek csillannak meg, amik kipirult arcocskáján le is folynak. Kezeimmel a hóna alá nyúlok és állásba segítem. Ruhájáról lesöpröm az odatapadt havat és egy zsebkendőt nyújtok felé, hogy felitathassa könnyeit.
- Megütötted magad valahol? - leguggolok, hogy egy szintre kerüljek vele. Fejét nemlegesen rázza, de arcán lecsordul még egy kósza könnycsepp. Ujjammal gyengéden letörlöm, és karjaimmal át ölelem törékeny testét. Hátát simogatom, míg meg nem nyugszik - Hogy hívnak?
- Zonia - halkan válaszol, szemeit lesütve tartja.
- Nos, kedves Zonia, merre vannak a szüleid? - felegyenesedek, hogy körbenézhessek a körülöttem lévő embereken, hátha az egyik a kislány családtagja. De nem látok senkit, aki a kislány felé igyekezne, ezért megfogom apró kezecskéjét és a bejárat felé indulok, hátha ott lesznek a szülei.
- Zonia! - a hóban egy rohanó lányt pillantok meg, aki aztán kifulladva kapja karjaiba a kislányt. Alaposan megölelgeti, átvizsgálja nem-e esett baja. Aztán gyengéden megszidja a lányt, hogy nem szabad elrohannia egy ilyen zsúfolt parkban, mert baja is eshetett volna. Zavarban és kényelmetlenül érzem magam, ezért úgy döntök, hogy indulok. Lábaimat éppen mozgásra bírom, mikor a barna hajú, a hidegtől piros arcú lány felém fordul a karjában a kislánnyal, viszont tekintetét még mindig rajta tartja.
- Nagyon köszönöm, hogy megtaláltad az unokahúgomat, bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha valami baja esik. Nagyon hálás vagyok neked ezért - miközben beszél, egyik kezével Zonia arcát simogatja megnyugtatóan, de aztán fejét felemeli és rám néz. A meglepődöttség az ő és az én arcomra is kiül, mind a ketten meglepődünk a váratlan találkozástól. -  Niall.
Szemei felcsillannak ajkát egy elbűvölő mosolyra húzza. Leteszi a kezéből az értetlen kislányt és anélkül fonja karjait derekam köré, hogy elengedné az apróság kezét. Miután elhúzódik, szája sarkába egy elnyújtott puszit hintek, ami után pír jelenik meg, már így is piros arcán.
- Mayna - szívesemet átjárja a boldogság, mert a mai napra nem terveztünk találkozót. Örülök, hogy ennek a kislánynak köszönhetően mégis találkozhatok vele. Leguggolok és mosolyogva a kíváncsian méregető lányra nézek - Niall vagyok.
- Niall? Mint Niall Horan? - szemei kipattannak és elengedi Mayna kezét. Meglepődötten és boldogságtól sugározóan méreget. Bólintok, aminek hatására ő még nagyobb izgalomba jön. Kicsiny karjait nyakam köré fonja és hozzám búj - te vagy May barátja.
- Igen, én vagyok az - kíváncsian nézek fel a mellettünk ácsorgó lányra, akinek az arcán a zavartságot fedezem fel. Zonia kacarászva bújik ki ölelésemből és apró tenyerével az enyémet fogja meg. Szinte elvesznek ujjacskái az enyémek mellett - Mit terveztetek mára?
- Nincs semmi tervünk eddig. Ahová ő szeretne menni, odamegyünk - kezével a kezembe csimpaszkodó apróság felé mutat, de ajkán boldog mosoly terül el.
- Ha már így összefutottunk, mit szólnátok, ha elmennénk egy kávézóba? - Zonia meg sem várja unokanővére válaszát, a kezemnél fogva a park kijáratához húz. Nevetve hagyom, hogy húzzon arra, amerre ő szeretne menni. Út közben kezeivel félrelök néhány útjába eső járókelőt, akik furcsán méregetve állnak, mikor rádöbbennek, hogy egy aprócska kislány lökte meg gyönge kezével őket. Természetesen lökései nem akkorák, hogy az erejétől az emberek a földön terüljenek el, épphogy megérzik, hogy valami hozzájuk ér. Néhány lépés után Mayna is mellénk ér és a járdán, a tömegbe olvadva haladunk a Zonia által kiválasztott kávézó felé.
- Szóval, Zonia az unokahúgod? - fejemmel a kezemet szorongató, a hóban ugráló kislány felé bökök. Mosolyogva bólint, miközben óvó és szerető pillantásokat vet az említett lány felé - Még nem meséltél róla. Hogy hogy veled van ma?
- A szüleinek ma el kellett utazniuk és senki nem ért rá arra, hogy vigyázhasson rá néhány órára. Mikor nekem szóltak, hogy lehetne-e nálam Zonia, boldogan beleegyeztem. Nagyon szeretem őt, a gyermekkori énemet látom benne. Olyan boldog és szabad. Imádom hallgatni, mikor nevet és mikor vele vagyok, csak rá koncentrálok és boldog vagyok. Tulajdonképpen szeretem a gyerekeket, de ő az egyetlen, aki nem megy néhány óra múlva az agyamra - helyeslően bólogatok. Arcán a derült mosoly helyett, zavartság jelenik meg és pirosas színt vesz fel - ne haragudj, hogy úgy letámadott, hogy te vagy-e a barátom. Sokat meséltem neki rólad és már nagyon várta, hogy találkozhassatok. Mutattam neki képet is rólad, szóval szerintem mikor meglátott rögtön tudta, hogy ki vagy.
Szívembe boldogság költözik, hogy tudom, szokott rólam mesélni családtagjainak. Már régóta kíváncsi voltam erre, de nem volt még merszem feltenni neki ezt a kérdést, hogy még véletlenül se higgye tolakodásnak. Most viszont, hogy már tudom, hogy az unokahúga hallottam rólam, már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon a szülei is tudják, hogy együtt járunk? Beszélt rólam nekik? Jó vagy rossz véleménnyel vannak rólam? Zavarja őket, hogy híres vagyok? A kérdések, melyek minden friss párkapcsolatba lépett embernek a fejében megfogalmazódnak, most az enyémbe is befészkelték magukat. Még nem esett szó arról, hogy bemutassuk egymást a szüleinknek, de talán ez még túl korai is lenne. Mindenesetre, én már beszéltem anyáéknak róla, hiszen észrevették rajtam a változást. Nem akartam addig elmondani, míg biztos talajokon nem fog állni a kapcsolatunk, de most már így alakult, sőt még örülök is neki, hogy végre elújságolhattam nekik a jó hírt, hogy Maynaval végre egy párt alkotunk. Nem viccelnék, ha azt mondanám, hogy az én izgatottságom és boldogságom közelében jártak ők is. Tudják, hogy már régóta nem volt igazi párkapcsolatom, régen voltam szerelmes és ők is lázba jöttek a hírtől, hogy szerelmes vagyok. Már pedig azt hiszem, az vagyok, vagy legalább annak a közelében járok. Mostanában nem érdekel más, csak az, hogy őt boldognak lássam. Minden szavát vízként iszom, figyelek minden mozdulatára, cselekedetére. Mikor meglátom, rögtön felderülök és melegséggel tölti el a szívem, mikor végre karjaim közé vehetem és megcsókolhatom. Nem érdekel, hogy mások milyen véleménnyel vannak róla, hogy milyen hibákat fedeznek fel benne és milyen okokat találnak, hogy ne legyünk együtt. Nem érdekel, hogy híres-e vagy sem, gazdag-e vagy szegény. És hogy az-e a szerelem, hogy ő magán kívül nem érdekel semmi más? Hogy mikor együtt vagyunk, de akkor is mikor nem látjuk egymást, más nem érdekel csak ő? Akkor igen, azt hiszem az érzés, amit érzek iránta az a szerelem.
Az ajtó feletti csengő megszólal, mikor belépünk a kávé és sütemény illatú kávézóba. Az emberek felénk kapják a fejüket, pillantásukat végig futtatják mind a hármunkon, de aztán eltűnik vizslató, átható tekintetük és figyelmüket újra elfordítják rólunk. Tíz, talán tizenöt darab, négy-négy székkel ellátott asztal lehet a helységben. Az ajtóval szemben van a pult, ami mögött egy barna hajú, fiatal lány veszi fel a rendeléseket és mellette egy fekete, égnek állított hajú, szintén fiatal srác készíti a kért italokat, ételeket. A sarokban, az ablak mellett meglátok egy szabad asztalt és rögtön felé indulok, mellettem Maynaval és Zoniaval. Egyik kezem a kislány kezecskéjét fogja, a másikkal viszont a másik oldalamon álló barátnőm derekát ölelem. Csak akkor engedem el őket, mikor helyet foglalunk a kipárnázott székeken. Kabátjainkat a szék háttámlájára terítjük és  menüt tanulmányozva választom ki rendelésemet.
- May - az asztalt lefedő terítő mintáját ujjaival követi és gesztenyebarna szemeit le nem veszi mozgó ujjacskáiról. Halkan, bátortalanul szólal meg, mintha attól félne, hogy kikap az miatt, amit mondani fog - kaphatok forró csokit?
- Persze kicsim - Mayna és az én arcomon is széles mosoly jelenik meg. Az asztalhoz oda lép a barna hajú lány, akinek a derekára, most egy fekete kötény is van kötve. Közelebbről még fiatalabbnak néz ki, de lehet, hogy csak az apró termete és lágy vonásai miatt van. Kezében egy füzetet és tollat tart, amire később felírja a rendeléseinket. Türelmesen végig hallgatja, míg kitaláljuk, hogy a sok finomság közül mit válasszunk és megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor a papírra felírt rendelésekkel távozik az asztalunktól.
- Zonia, mesélsz nekem arról, hogy milyen az óvoda? Szeretsz oda járni? Van sok barátod? - a kislány felé fordulok és türelmesen várok, míg összeszedi gondolatait.
- Már nagy csoportos vagyok. Nagyon szeretek, de az nem olyan mikor aludni kell, mert akkor nem tudok játszani - arcán a szomorúság suhan át, de szinte észre sem vehető, hiszen a következő pillanatban csillogó szemekkel, boldogan mesél tovább - Anisa a legjobb barátnőm, mióta egy csoportba járunk. Nagyon jóban vagyunk, de azért múltkor eléggé megharagudtam rá, mert meghúzta a hajamat. Utána meg megdobott homokkal a homokozóban és egyszer eltörte az egyik babát és azt mondta az óvó néninek, hogy én voltam az. Néha olyan furcsán viselkedik velem, egyszer azt mondja, hogy milyen jó barátnők vagyunk, utána meg már a hajamat cibálja. Nem is értem hogyan van ez - frusztráltan fújja ki a levegőt és értetlennek látszik. Olyan, mintha valamilyen komoly dologról beszélne, de az ő életében, még az is - Aztán ott van Missy is, aki a legeslegjobb barátnőm, még meg is fogadtuk, hogy nem válunk el soha egymástól. Ő kedves velem, nem bánt meg soha, sőt még ő vigasztal meg, mikor Anisa miatt kiborulok. Mindig azt mondja, hogy ne foglalkozzak vele, de én sose hallgatok rá és ugyanúgy játszok Anisával. Ők nem igazán vannak jóban, szerintem - mondata félbeszakad, mert visszatér a pincérlány és leteszi az asztalra a rendeléseinket.
Zonia felcsillanó szemekkel nyúl a forró csokijának szívószála után és hevesen szívja fel a forró italt, ami meg is égeti nyelvét. Ezután a csokis muffin felé kap, és miután lehámozza róla a papírt, beleharap, és apránként eltünteti a nagyméretű süteményt. Nagyot kortyolok a kávémból, a barna és most kimondottan forró ital jól esően járja át nyelőcsövemet. 
- Hm – a számban szétterjedő íznek akaratlanul is hangot adok. A sütemény krémesen lágy íze körbelengi ízlelőbimbóimat, amik még több falatot kívánnak az íncsiklandó édességből. Néhány harapással eltüntetem az ízletes süteményt és teli hassal, elégedetten dőlök hátra a székemben – ez mennyei volt.
- Ne is mond. Még egy tucatot meg tudnék belőle enni, de már most tele vagyok – a pillanat hevében még a hasát is megfogja, hogy bizonyítsa, tényleg nem fér több étel belé. Ajkán egy boldog mosoly terül szét, amely szinte füléig elér és még szemei is csillogva bizonyítják, hogy milyen boldog. A kislány felé fordulok, aki a forró itala utolsó cseppjeit tünteti el a poharából. Szürcsölő hangot ad ki, mikor a pohár alján olyan kevés csoki marad, hogy azt már nem tudja felszívni – már a süteményért megérte ide eljönni.
Bólogatok, de szemeimet le nem veszem róla, még akkor sem, mikor az unokahúgához hajol, hogy letörölje csokival bemaszatolt arcát. Kezébe vesz egy szalvétát és gondoskodóan megtisztítja a kicsi arcát a szája köré száradt csoki foltoktól. Miután végez puszit nyom a lány homlokára és hátradől székében. Kíváncsian emeli égnek szemöldökét, mikor észreveszi, hogy figyelem. Ajkamat összepréselem és mosolyra húzom, fejemet nemlegesen rázom meg. Úgy tesz, mintha nem érdekelné és figyelmét a hátam mögött elterülő ablaknak szenteli. Néhány percig értetlenül pislog, szemét összehúzza a beáradó fénytől. Tekintetét bosszúsan fordítja el és kezével az arcát takarja. Meglepődök, nem tudom mire vélni cselekedeteit, ezért hátra fordulok és megijedek, mikor szembenézek az ablakon túli tömeggel. Sikítás tör ki, mikor észreveszik, hogy oda fordultam és még jobban az ablakhoz passzírozzák magukat. A kezükben tartott telefonokkal fényképeznek, kameráznak, vagy csak szimplán a kezükkel felém és asztaltársaságom felé mutogatnak. Szúrós pillantásokkal illetik a velem szemben ülő barna hajú lányt, míg rám áhítattal néznek. Fejemet elfordítom és kezemmel jelzek a pincérnőnek. A lány pillanatokon belül mellettünk is terem és ő is megriad a kinti helyzettől.
- Van hátsókijáratuk? – reménnyel telien kérdezem. Semmiképpen sem szeretnék a rajongók tömegén keresztül kijutni, főleg úgy, hogy Mayna és Zonia is velem van. A kislány már így is eléggé meg van ijedve, Mayna ölében ül, míg a lány megnyugtatóan simogatja a hátát.
- Sajnálom uram, de nincsen – sajnálattal teli hangon válaszol és arcán is látom, hogy mennyire bántja a dolog, hogy nem tud nekünk segíteni – Kihívjam a rendőrséget, hogy elvigyék innen őket? Vagy talán lefoglalhatnám őket valamivel.
- Nem, azt hiszem semmi szükség a rendőrök beavatkozására – zsebemből kiveszem a pénztárcám és lány kezébe nyomom a fogyasztásunknak megfelelő fontot, de nem feledkezek meg a borravalóról sem. A lány illedelmesen meg köszöni, még egyszer elnézést kér és elhagyja az asztalunkat.
- Szóval, a terv a következő. Én kimegyek előre, lefoglalom őket azzal, hogy adok néhány autogramot és készítek velük képeket. Közben ti kijöttök és találkozunk a sarkon.
- A kocsim a szomszéd utcában a park előtt parkol. Mi lenne, ha ott találkoznánk? – bólintással válaszolok, és már állok is fel, hogy felvegyem a kabátomat. Megvárom, míg Maynara és Zoniára is rákerül a meleg ruhadarab, aztán Mayna felemeli unokahúgát és karjaival magához szorítja. Zonia a lány nyaka köré fonja vékonyka karjait és ijedten pislog rám. Kezemmel végig simítok a hátán és belepuszilok a hajába, így erőt adva neki, hogy túlvészelje a kint uralkodó helyzetet.
- Vigyázzatok magatokra – még egy jelentőség teljes pillantást vetek Mayna felé és kezemet a kilincsre helyezem. Lenyomom, kilépek a járdára és fülemet megcsapja a lányok visítozása. Kezek nyúlnak felém, lökdösnek, összeszorítanak, még egy aprócska helyet sem adnak nekem. Mind ezek ellenére próbálok mosolyt erőltetni az arcomra és az orrom alá dugott tollakkal aláírom a papírjaikat. Készítek néhány közös képet velük, és ahogy haladok beljebb a tömegben, egyre jobban kezd csillapodni a sikítás. Nyugodtabban végzem teendőm, de szemem nem veszem le a kávézó ajtajáról. Előrébb sétálok, próbálok messzebbre jutni a bejárati ajtótól, hogy Maynaék könnyebben ki tudjanak jönni.
- Ki ez a lány? Együtt vagytok? Randiztatok? Az a lánya? Ő Mayna Collins? Úristen, ő Mayna – az utcán újra felcsendül a percekkel ezelőtti sikítozás éles hangja és az ajtó felé fordulnak. Sodródom a tömeggel és én is oda nézek. Mayna, kezében Zoniával, éppen most lép ki az ajtón. Arcán rémület jelenik meg a nagy tömeg láttán és kezével a kislány fülét próbálja befogni. Tőle is aláírást és képeket kérnek, de ő elnézést kérve visszautasítja őket és próbálja csendre bírni a visítozó lányokat. Ő is megkapja azokat a kérdéseket, mint én, viszont most már rosszindulatú megjegyzéseket is hallok. Felmegy bennem a pumpa és indulatosan lököm el az elém kerülő tollakat, telefonokat, mikor mindenféle utca széli lánynak nyilvánítják Maynat. Fejét leütve tartja, nem mer felnézni, hiszen minden felől vakuval fényképezik. Mellé tolakodok, kezemet derekára csúsztatom és elvezetem onnan. Nem érdekel, hogy megsértődnek, hogy miket gondolhatnak most rólunk. Engem csak az érdekel ebben a pillanatban, hogy biztonságban tudhassam őket.
Fejemet lehajtva lépdelek, kezemmel Mayna derekát szorongatom és próbálom kizárni a mögülünk jövő hangokat. Ugyan a rajongó lányok közül már kikerültünk, de még mindig nyomunkban vannak. Kérdésekkel bombáznak minket, de ügyet sem vetünk rájuk, gyors léptekkel az autó felé haladunk. Szerencsére néhány perc múlva el is érünk a kitűzött célunkhoz, Zoniát a gyerekülésbe ültetjük, én pedig az anyósülés helyett a vezető felőli ülésre ülök be. Mayna nem szól semmit, csendesen beül mellém és beköti magát. A kulcsot az indítóba helyezem, a motor felbőg és elhajtok az időközben a kocsihoz érkezett paparazziktól és rajongóktól. Az úton nem szólunk semmit, csendesen szeljük az utakat. Mind a ketten tudjuk, hogy a percekkel ezelőtt történteknek következményei lesznek a médiában.
- Bejössz? – a kocsi mellett állunk, Zonia már bent van a meleg lakásban, mi pedig éppen búcsúzkodni készülünk. Nem akarom most magára hagyni, tudva, hogy nyomasztja a történtek, ezért fejemmel bólintok, és kezeinket összekulcsolva sétálunk vissza a házba. Cipőmet és kabátomat levetem az előszobában, utána pedig átmegyünk a nappaliba.
Zonia a kanapén összegömbölyödve fekszik, szemei le vannak csukva, ajka résnyire szét van nyílva és a szuszogás zavarja csak meg a nappalira telepedett csendet.
- Vigyük fel – óvatosan kezemmel felemelem a mély álomba zuhant kislányt a kanapéról és Mayna után sétálok. Felmegyünk a lépcsőn, a folyosón balra fordulunk a Mayna szobájával szemközti vendégszobába megyünk be. Felhajtja a takarót, én óvatosan az ágyra helyezem az aranyosan szuszogó lányt és a testére húzom a takarót. Feje búbjára egy puszit hintek és halk, nesztelen léptekkel elhagyjuk a szobát és a földszintre indulunk.
- Kicsim, minden rendben? – a kanapén fekszünk, szorosan összebújva és olykor csókot lopunk egymástól.
- Igen – szemeimmel szúrósan nézek rá, így jelezve, hogy tudom, hogy hazudik. Végül megadja magát és elmondja azt, ami a szívét nyomja – nem tudom miért ócsároltak. Nem vétettem semmit ellenük, még csak nem is ismernek. Attól, hogy tudják a nevem, kicseszettül nem ismernek. Szerintem nem vétettem ellenük azzal, hogy néhányszor randiztam veled. Gondolj bele, mi lesz, ha kiderül, hogy járunk? Leszedik a fejemet vagy mi? Én csak egy nyugodt, sikítozó lányoktól mentes napot szerettem volna az unokahúgommal. Ráadásul Zonia nagyon megrémült és alig tudtam megnyugtatni. Mindenki a fülébe sikított, taszigáltak minket és mindennek elhordtak. Ha nem lett volna Zonia ott, akkor még nem is akadtam volna ki, de így teljesen más a helyzet. Vissza kellett fognom magam, hogy lökjem őket félre az útból. Én csak attól féltem, hogy valami bántódása esik Zoniának. Hálás vagyok azért, hogy te ott voltál és segítettél nekünk, hogy kijussunk a tömegből – szorosabban bújik hozzám, fejét a mellkasomra helyezi, míg én a hátát, derekát és hasát barangolom be kezeimmel.
- Mindig ezt csinálják, mikor meglátnak egy lánnyal. Nem kifejezetten neked szólt a gyűlölködés, hidd el, ha egy bokorral mutatkoztam volna ott előttük, akkor őt is a pokolra kívánták volna. Féltékenyek, mert az én szívemet már elrabolta egy barna hajú, barna szemű gyönyörűség, aki nem mellesleg fantasztikus író is – fejét felemeli és ellágyult tekintetéből tisztán kivehető a meghatódottság, hála és szeretet. Hosszú csókot nyomok puha ajkára és összeölelkezve, romantikus hangulatban nézzük tovább a TV képernyőjén lejátszódó képkockákat.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett ez a rész. Niqll karaktere nagyon édes, aranyos és törödö.
    Mindig mosolyogva olvasom el az új résseket s nem állom meg, hogy ne füzzek egy pozitiv véleményt. Emlékszem amikor megtaláltama blogot...hihihi egy nap allat végig olvastam az éppenségel akkor fent levö részeket.
    Nagypn tehetséges vagy. Csak így tovább. :) :) :)

    VálaszTörlés